Az oktatási ellátórendszer eddig mostohagyermekeként kezelt, mégis nélkülözhetetlen területén, pedagógiai szakszolgálati keretek között dolgozunk. Az ellátórendszer egy olyan „bújtatott” pontján, amelyről a társadalom jelentős része csak akkor szerez tudomást, amikor saját gyermeke érintetté válik. A mindennapi valóság azonban egyre nehezebb. A gyermeklétszám folyamatosan növekszik, miközben a humán- és tárgyi feltételek nem bővülnek, sőt a csak romlanak. A leterheltség mértéke mára kritikus szintet ért el, és nem tapasztaljuk annak jeleit, hogy megindult volna ennek érdemi kezelése. A rendszer perifériáján elfoglalt helyzetünk az anyagi források elosztásában is egyértelműen megmutatkozik. A valóságban ez azt jelenti, hogy a munkavégzés alapfeltételei is hiányosak: a belvárosi ivóvízhálózat miatt kénytelenek vagyunk saját magunknak ásványvizet venni, a szobák falai penészesek; nincs elegendő vizsgálóhelyiség; eszközbeszerzésre nem jut forrás, továbbképzésre nem kapunk lehetőséget. A gyermekek érdekében az ellátó kollégák saját fizetésükből vásárolnak fejlesztőeszközöket, fizetik a képzéseket (saját anyagi és szabadságuk terhére). Előfordul, hogy a szülők – látva a körülményeket – kinőtt, megkímélt játékokat, eszközöket, bútorokat ajánlanak fel, amelyeket hálásan, de kényszerűségből használunk. Ez azonban nem lehetne egy állami ellátórendszer működésének alapja. Mindezek mellett talán a legnehezebben megfogható, mégis legsúlyosabb probléma a félelem légköre. A pedagógusok jelentős része nem mer jelzést adni arról, hogy a jelenlegi rendszer túlterhelt, forráshiányos, és fenntarthatatlan, tartva a jelenlegi főigazgatótól és a retorzióktól. Bízom benne, hogy tapasztalataim hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a pedagógiai szakszolgálatok helyzete nagyobb figyelmet kapjon a szakpolitikai gondolkodásban.